ÚJ kézzel írott és most a világhálón is megjelent a 'Szomorú Alkalmak' című egymástól független részes novella szerkezetű olvasmány!

[Angol cím - Sad and Sorrow]

HAMAROSAN

Edited -by cinty-

Rövid leírás:

Bár tudom ,hogy a cím fordítása nem a leghelyesebb ,de ne engem okoljatok! Nos a leírás lényegében annyi ... NEM párbeszédes, inkább csak elbeszélésszerű ... Néhány részes, hosszabb ,rövidebb műfajú novella szerkezetű irott okosságok... melyek mind más történetet írnak le, mégis témájuk egy: SAD &SORROW /Szomorúság és Bánat/!

Sokkal többet sajnos nem tudok hozzáfűzni ,de remélem ez is elég! x)

-by cinty-

Tartalom:

¤   A barna hajú lány ...

¤   Csendes éj ...

¤   Híres hang ...

- 1 -

A barna hajú lány ...

[ Mielőtt bárki is azt hinné, hogy ez egy romantikus, szerelmes költemény lesz, el kell mondjam, hogy köze nincs szerelemhez, de attól még igazán siker történet. ]

Az említett lány csak feküdt ... már félig fent lebegve lelki szemek előtt, de még félig testében várva kínok között!

Azt mondják ő tiszta szívű volt , míg csak élt... most mégis saját 'gonoszsága' miatt lesz vége?

Attól fúgg mit nevezünk gonoszságnak.

Története ősszel kezdődött, mikor még néhány sapkát is messzire sodort a szél, miközben átvonult a város felett.

Ő mindig csak állt. Volt egy híd , aminek szélén , mint repülőn szállhatott a képzelet , messze földre... gyönyörű kilátást adott. A lány szívében a boldogság rakott fészket , bár véges időre! Mikor igazán szomorú volt.. mindig ennél a hídnál keresett vígaszt.

Most jó néhány hónapig elkerülhette a hídat ... nem járt arra. Hiszen boldog volt!

Volt egy barátja ... még nagyon régen. De ez a barátja 1 éve meghalt, mikor a hídon ment át és egy biciklis lesodorta ... a korlát felett.

A lány sosem felejtette el őt, legjobb barátja volt. S most a lány is ott végzi. Azon a számukra oly szent helyen. Nem sír már, nem érez semmit csak fekszik.

De mi ne ugorjunk ennyire előre, folytassuk ott, mikor az ősz már csitult és hópelyhek lepték el a még megmaradt sapkákat, melyet az őszi szél hátrahagyott nagy sietségében.

A lánynak nem volt kihez fordulnia bánatában, hiszen, aki oly fontos volt, mostmár elment.

A lány boldogságát, egy ártatlan kisfiú törte meg. Mit sem sejtve vétkéről.

Már sűrűn hullt a hó, a lány a közeli parkba sietett, ami egy csodálatos hegy oldalban feküdt. Az egész város látványa tartozott hozzá.

Nem éppen találkozója volt, csak kedvenc időtöltésének hódolt. Imádta lerajzolni az embereket, a tájat.

Megörökíteni mind azt, amiben érdemes hinni, hogy máskor is a miénk lehet.

Ahogy ott ült, egy hó lepte padon, melyen gondosan helyett söpört magának, nézegette az embereket, akik mind oly szüntelen nevettek. Most ő is bolgog volt. Boldogságának egyetlen oka volt csupán.

Anyja születése órájában elhagyta, apja betegen feküdt a kórházban. Azonban most azt a jó hírt kapta 1 hónapja, hogy apja ismét jól van, s hamarosan mehet jó széllel.

A lány, mikor szomorú volt ugyan a hídhoz ment, de mikor boldog, a park volt egyetlen fészke. Ezt a szokását egyetlen volt, aki ismerte, ő sincs már.

Nézett előre.. csak ült, és olykor egy kedves emlék bevillanásánál mosolyra húzodott szája.

Sokáig merengett így, míg egy ellebbeni készülő sál félbevágta gondolatait.

Mikor utána nyúlt és megfordult vele, egy aprócska fiú nézett rá hatalmas szemekkel. Megrémült. Csak nézték egymást, majd A lány hamar átnyújtotta neki egy mosollyal megtoldva.

A kisfiú minden hála nélkül visszarohant anyjához. A lány nem haragudott, mosolygott. Majd látta, hogy a kisfiú az anyukájának szorgosan mutogat felé. A fiatal nő kedvesen rápillantott, egy köszönet teljes pillantást vetve, majd kézen fogta a kisfiút és elsétáltak.

Eltelt egy év, a lány már majdnem nagykorú volt. Tavasz volt. Apja már hazatért régen, s együtt éltek azóta is.

Egyik nap a lány kiment a hídra. Senki nem tudta miért, hiszen boldognak tűnt, nem volt oka szomorúságra...

Állt, és sóhajtott egyet. Majd a kezében fellelhető volt egy szál liliom. Ezzel máris érthetőbb a helyzet!

2 évvel ezelőtt halt itt meg egyetlen másik része.

Szorongatta a liliomot ... a törékeny gyönyörű fehér virágot. De nem sírt. Sosem sírt. Állt. Mintha várna valamit. Mintha várna egy szót attól, akitől már sosem fogja. Mintha várna egy érintést, egy pillantást. De többé semmi.

Állt a híd szélénél és lassan elindult a híd aljához. Ott volt egy aprócska kereszt emlékül a balesetről.

Letette volna a virágot, de a szél felkapta és arébb sodorta. A híd mellett volt nem messze egy játszótér. A liliom egyenesen arra vette irányát. Ez a szeles tavasz ... játszik a földiekkel.

A lány utána ment. Mikor odaért furcsa dolgot vélt felfedezni.

... ott állt ... a kisfiú a parkból, kezében a liliommal.

A lány néhány másodpercig megdöbbenten figyelt, majd mosolyogva nyújtotta kezét. A kisfiú rápillantott a liliomra, majd újra felnézett és megfogta a lány kezét.

Csak pislogott. Nem értette. Meglepődött. Hirtelen úgy érezte, megint nincs egyedül. Annyira mélyen érintette a kisfiú bizalma, és barátsága. Meghatódott. Kézen fogta a kisfiút és hátravetette a padra a tekintetét a fiatal nőre, aki ismét a kisfiúval volt.

Pár pillanaton belül, már ott sem voltak. A nő telefonált, nem figyelt. A lány magával vitte a kisfiút. Elvitte a kereszthez.

Álltak. A lány lenézett rá. Majd le is gugolt. Megfogta kezét és vezette. Le akarta tetetni vele a virágot. A kisfiú azonban visszahúzta kezét.

A lány meg is lepődött. Majd látta, hogy mégsem akarja megtartani.

A kisfiú felemelt egy kis földet és nem éppen logikusan, de a szár közepénél betemette a virágot.

A lány csak várt értetlenül. Csódálkozott, hogy mennyi komolyság és értelem van ebben az aprócska gyermekben.

Felállt, majd visszaindult a játszótérre. Mire visszaért, az anyja már kereste a kisfiút. De szerencsére nem gondolt rosszat, azt hitte a kisfiú elkóborolt és a lány visszahozta.

Megint megmutatta azt a köszönet teljes pillantását, mint akkor a parkban. Megfogta a kisfiút és elindult háttal a lánynak. A kisfiú még egyszer visszanézett, utána elfordultak egy sarkon.

A lány hazament. Álmában messze járt. Látta régi barátját, ahogy kezét nyújtja, s ő örömmel megy felé. Minden bánat nélkül.

Nem most először volt ilyen álma. Már számtalanszor, s mindig azt kívánja bárcsak ne álmodna!

Mikor felkelt, első dolga volt köszönteni a felkelő napot. Ezért elment a parkba. Majd hazafele apjának hozott néhány dolgot. Útközben egy-két barátjával is találkozott. Ezzel telt el egy délelőttje.

Telt az idő ... múltak a napok, peregtek a hónapok. Elment már ismét fél év a feje felett, de sok minden nem változott.

Sokszor ment ki a parkba és a hídhoz is. Néhányszor azért, hogy reménykedjen, a kisfiú ott van.

Mert most volt valaki, aki szavak nélkül is értette őt.

Ismét eljött az évforduló előtti pár nap. A lány megint készült rá, és szokás szerint liliomot vett. Csak két nap volt hátra. De ez most más lesz... nem olyan, mint az előző kettő. Érzi, hogy most valami változni fog!